A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének
utólagos megállapítására és megsemmisítésére irányuló
indítványok tárgyában – dr. Bihari Mihály, dr. Kiss László
és dr. Kukorelli István alkotmánybírók különvéleményével –
meghozta a következő
határozatot:
1. Az Alkotmánybíróság a természetgyógyászati tevékenységről
szóló 40/1997. (III. 5.) Korm. rendelet egésze valamint az
1. §-ában, 2. §-ában, a 4. § (1) (4) (6) bekezdésében
foglalt rendelkezések, továbbá a természetgyógyászati
tevékenység gyakorlásának egyes kérdéseiről szóló 11/1997.
(V. 28.) NM rendelet egésze illetőleg a 2. §-a és 3. §-a, a
4. § (1)-(2) bekezdése, az 5. § (1) bekezdése, az 1. számú
melléklet 1. és 3. b) pontja, a 3. és 4. számú melléklet
alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére
irányuló indítványokat elutasítja.
2. Az Alkotmánybíróság a természetgyógyászati tevékenységről
szóló 40/1997. (III. 5.) Korm. rendelet 4. § (3) bekezdése
és a természetgyógyászati tevékenység gyakorlásának egyes
kérdéseiről szóló 11/1997. (V. 28.) NM rendelet 7. § (1)
bekezdése alkotmányellenességének megállapítására és
megsemmisítésére irányuló indítvány tárgyában az eljárást
megszünteti.
Indokolás
I.
1. Az egyesített ügyekben egyik indítványozó a
természetgyógyászati tevékenységről szóló 40/1997. (III. 5.)
Korm. rendelet (továbbiakban: Tgy.r.) és az annak
végrehajtása tárgyában alkotott, a természetgyógyászati
tevékenység gyakorlásának egyes kérdéseiről szóló 11/1997.
(V. 28.) NM rendelet (továbbiakban: Tgy.Vhr.) utólagos
alkotmányellenességének megállapítását és teljes egészében
történő megsemmisítését kérte azzal az indokkal, hogy azok e
kezeléseket igénybe vevő betegek alapvető jogaival
kapcsolatos rendelkezést tartalmaznak, melyet csak törvény
állapíthat meg; így a szabályozás szintje miatt az Alkotmány
8. § (2) bekezdésében megfogalmazott követelmény sérül.
2. Ezzel párhuzamosan az indítványozók egyes rendelkezések
megsemmisítését is kérték:
2.1. Egyikük álláspontja szerint a Tgy.r. 1. §-a azzal, hogy
a természetgyógyászati tevékenységet alárendeli a
hagyományos (orvosi) gyógyító módszereknek, kizárva a
tudományosan megalapozott gyógyító tevékenységek közül,
sérti az Alkotmány 70/G. § (2) bekezdését, amely szerint
tudományos igazságok kérdésében dönteni kizárólag a tudomány
művelői jogosultak. Nem ismeretes azonban olyan tudományos
állásfoglalás, amely a természetgyógyászati eljárások
tudományos megalapozottságát kétségbe vonná, így megalapozná
e rendelkezést.
Ugyanezért alkotmányellenesnek állítja a Tgy. Vhr. 2. és 3.
§-át, amelyek az orvosi vizsgálatot, felügyeletet előírva
nem kezelik mellérendelt viszonyban a nem-konvencionális
eljárásokat a hagyományos orvoslással.
A Tgy. Vhr. 2. § (3) bekezdése – amely a pszichoterápiás
módszereket csak orvosnak és klinikai szakpszichológusnak
engedi alkalmazni – ellentmondásban áll a Tgy.r. 1. §-ában
kifejtettekkel. Abból ugyanis az következik, hogy ha a
pszichoterápia természetgyógyászati alapokon áll, úgy nem
tekinthető tudományosan megalapozottnak.
2.2. Más indítványozó véleménye szerint a Tgy.r. 2. § (2)
bekezdése a beteg előzetes szakorvosi vizsgálata és
párhuzamos kezelés esetén a szakorvosi konzultáció
előírásával sérti a betegnek az Alkotmány 70/D. §-ában
foglalt, az önrendelkezési jog megnyilvánulásaként
rögzített, a testi és lelki egészséghez való alapjogot, mert
nem ad lehetőséget a kezelés szabad megválasztására.
Ugyanezen alapjogba ütközőnek találta a Tgy. Vhr.-nek az
előzetes orvosi vizsgálatra vonatkozó kötelezettséget,
illetőleg az orvosi diagnózis módosíthatatlanságát kimondó
2. § (1) és (2) bekezdését.
2.3. Egyik álláspont a Tgy.r. 4. § (3) bekezdését és a Tgy.
Vhr. 2. és 3. §-át az Alkotmány vállalkozás jogát és a
gazdasági verseny szabadságát deklaráló 9. § (2) bekezdésébe
ütközőnek állította, mert nem szektorsemleges, előnyben
részesíti az orvosi tevékenységet a nem-konvencionális
gyógyászattal.
2.4. Több rendelkezésről állította egyik indítványozó, hogy
diszkriminatív, így az Alkotmány 70/A. §-ába ütközik az
alábbiak szerint:
A tevékenységet ellátók kötelezettségeivel kapcsolatosan a
Tgy.r. 4. § (4) bekezdése hátrányos az egyéni felkészülővel
szemben, amikor sikertelen vizsga esetén tanfolyamra
kötelezi.
A Tgy.r. 2. § (3) bekezdése a személyi feltételeknél
preferálja a 2. § (1) bekezdésében írt egészségügyi
végzettséggel rendelkezőket, holott a természetgyógyászat,
mint új szakképzés, legfeljebb bizonyos szakvizsgák alóli
felmentést indokolna, ilyen megközelítésben a más rokon
szakmákban (pl. fizika) szerzett végzettséget is
elismerhetné.
A Tgy.r. 4. § – a jogszabály időközi módosítása folytán (5)
bekezdésből változott – (6) bekezdése, amely az
akupunktúrából alapképzettségű tanfolyamot elvégzetteknek
mentességet ad újabb tanfolyam és vizsga letétele alól
azzal, hogy a Haynal Imre Egészségtudományi Egyetemen a
Tgy.r. hatálybalépését megelőzően szerzett végzettséget
elismeri, diszkriminatív, mert a jogszabály szerint az
akupunktúra, mint természetgyógyászati ág, nem tartozik a
tudományosan megalapozott orvoslás körébe.
A Tgy. Vhr. 7. § (1) bekezdése által az orvosi, a klinikai
szakpszichológusi, illetve az egyéb egészségügyi és
szociális tevékenység gyakorlásáról szóló 30/1989. (XI. 15.)
SZEM rendeletbe (a továbbiakban: SZEM r.) beépített (5)-(8)
bekezdése hátrányosan megkülönbözteti a nem felsorolt
alapképzettséggel rendelkező természetgyógyászokat.
Ugyanígy hátrányos a Tgy. Vhr. 5 § (1) bekezdésében a 3. §-
ra utalás (az egészségügyi szakképesítéssel nem rendelkező
személyek – egészségügyi végzettséggel rendelkezőktől
eltérő, nem továbbképző – tanfolyamra kötelezése), mert a
leendő természetgyógyászoknál ésszerű indok nélkül veszi a
továbbképzés alapjául szolgáló alapképzettségnek a rokon
szakterületen (egészségügyben) szerzett képzettséget.
Ha a természetgyógyászat nem tudományosan megalapozott
tevékenység, akkor a Tgy. Vhr. 5. §-ában felsorolt
egészségügyi intézmény nem kompetens.
A mellékletek közül az indítványozó szerint diszkriminatív
az 1. számú melléklet 3. b) pontja, amely a továbbképzéssel
megszerezhető képesítéseket tartalmazza, a 3. számú
mellékletből a rendelő felszereltségéről szóló rész, amely
az ÁNTSZ területi szervére bízza az elbírálást, eltérő
követelményeket engedve ezáltal az ország különböző részein.
2.5. Számos egyéb rendelkezést kifogásolt egyik
indítványozó, melynek kapcsán alkotmányos sérelmet nem
nevesített:
A Tgy.r. 4. § (1) bekezdésében írt hét hónapos határidő
rövid, nem lehet felkészülni a követelmények teljesítésére.
Ellentmondásos a Tgy. Vhr. 4. § (1)-(2) bekezdése, amely
tartalmazza az alkalmazható szereket anélkül, hogy előírná,
ki által rendelhetők.
Az 1. számú melléklet 1. pontja, amely csak felsorolja a
kizárólag orvos által végezhető tevékenységeket,
meghatározásuk nélkül.
Az 1. számú melléklet 3. b) pont szerint a továbbképzéssel
megszerezhető tevékenységeket tartalmazza, amely ellentétben
áll a 4. számú melléklettel, ahol a természetgyógyászati
tevékenységek szakmai és vizsgakövetelményei enyhébbek.
A 4. számú melléklet teljes egészében problematikus: a
természetgyógyászati és egészségügyi modulban ismétlődnek
egyes ismeretek, feleslegesen ír elő szakképesítési
követelményként (életmód terápiához) táborban való
részvételt, a kineziológus képzésnél nem szabatos a leírás.
3. A Tgy.r. kifogásolt rendelkezései közül az 1. § (1)
bekezdését, a 2. § (1) bekezdését, a 4. § (1) és (4)
bekezdését illetőleg a 4. § számozását a
természetgyógyászati tevékenységről szóló 40/1997. (III. 5.)
Korm. rendelet módosításáról szóló 110/1998. (VI. 3.) Korm.
rendelet módosította illetőleg kiegészítette, a 4. § (6)
bekezdésébe egy további mondatot iktatott be, valamint a 4.
§ (3) bekezdését hatályon kívül helyezte.
A módosítás a “természetgyógyászati” terminológia mellett a
“nem-konvencionális” eljárás fogalmát is használja (utóbbit
általános fogalomként is), és kimondja meghatározott
esetekben helyettesítő szerepét, valamint az akupunktúrás
tevékenység gyakorlása feltételeként a rendelet hatályba
lépésétől kezdődően tanfolyami és vizsgakötelezettséget ír
elő.
A természetgyógyászati tevékenységről szóló 40/1997. (III.
5.) Korm. rendelet módosításáról, továbbá a gyógyfürdő
intézményekről, valamint a természetes gyógytényezők
hasznosításáról szóló 63/1984. (XII. 19.) MT rendelet
hatályon kívül helyezéséről szóló 216/1999. (XII. 26.) Korm.
rendelet a Tgy.r. 4. § (4) bekezdésében a tanfolyami
végzettség nélküli vizsga letételére nyitva álló időt hat
hónappal hosszabbította meg.
A természetgyógyászati tevékenység gyakorlásának egyes
kérdéseiről szóló 11/1997. (V. 28.) NM rendelet
módosításáról szóló 24/1998. (VI. 17.) NM rendelet a
Tgy.Vhr. támadott rendelkezései közül a 2. § (1) bekezdését,
2. § (3) bekezdését, a 3. § (1) és (2) bekezdését, a 4. §
(1) bekezdését, míg az 5. § (1) bekezdését és az 1. sz.
melléklet 1. pontját az ugyanezen tárgyban született
75/1999. (XII. 28.) EüM. rendelet módosította.
A módosítás összefügg a Tgy.r.-ben használt fogalom-
változással, míg az 1. sz. melléklet az indítvány
szempontjából releváns változást nem tartalmaz.
Így az indítványozók által felvetett alkotmányossági
problémákat a szabályozás a módosítást követően is
tartalmazza, az Alkotmánybíróság ebben a vonatkozásban az
indítványt érdemben bírálta el.
Az orvosi, a klinikai szakpszichológusi, illetve az egyéb
egészségügyi és szociális tevékenység gyakorlásáról szóló
30/1989. (XI. 15.) SZEM rendeletbe beépített 30. § (5)-(8)
bekezdését és ezzel a Tgy. Vhr. 7. § (1) bekezdését az
egészségügyi szolgáltatás gyakorlásának általános
feltételeiről, a működési engedélyről és az egyéni
vállalkozás keretében végezhető egészségügyi szolgáltatásról
szóló 69/2002. (IV. 12.) Korm. rendelet hatályon kívül
helyezte.
4. Az Alkotmánybíróság megkeresésére véleményt nyilvánított
a népjóléti miniszter, valamint nyilatkozott az Egészségügyi
Tudományos Tanács Elnöksége is.
II.
1. Az Alkotmány érintett rendelkezései:
“8. § (2) A Magyar Köztársaságban az alapvető jogokra és
kötelességekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg,
alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja.”
“9. § (2) A Magyar Köztársaság elismeri és támogatja a
vállalkozás jogát és a gazdasági verseny szabadságát.”
“70/A. § (1) A Magyar Köztársaság biztosítja a területén
tartózkodó minden személy számára az emberi, illetve az
állampolgári jogokat, bármely megkülönböztetés, nevezetesen
faj, szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény,
nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy
egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül.”
“70/D. § (1) A Magyar Köztársaság területén élőknek joguk
van a lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez.
(2) Ezt a jogot a Magyar Köztársaság a munkavédelem, az
egészségügyi intézmények és az orvosi ellátás
megszervezésével, a rendszeres testedzés biztosításával,
valamint az épített és a természetes környezet védelmével
valósítja meg.”
“70/E. § (1) A Magyar Köztársaság állampolgárainak joguk van
a szociális biztonsághoz; öregség, betegség, rokkantság,
özvegység, árvaság és önhibájukon kívül bekövetkezett
munkanélküliség esetén a megélhetésükhöz szükséges ellátásra
jogosultak.
(2) A Magyar Köztársaság az ellátáshoz való jogot a
társadalombiztosítás útján és a szociális intézmények
rendszerével valósítja meg.”
“70/G. § (2) Tudományos igazságok kérdésében dönteni,
kutatások tudományos értékét megállapítani kizárólag a
tudomány művelői jogosultak.”
2. A kifogásolt jogszabályok az alábbiakat tartalmazzák:
A Tgy.r. vonatkozó rendelkezései:
“1. § E rendelet hatálya a természetgyógyászati és a nem-
konvencionális (a továbbiakban együtt: nem-konvencionális)
gyógyító eljárások alkalmazására terjed ki. A nem-
konvencionális gyógyító eljárások alkalmazása olyan
egészségügyi tevékenység (a továbbiakban: tevékenység),
amely a konvencionális gyógyítási módszereket kiegészíti,
meghatározott esetekben helyettesíti.”
“2. § (1) Az egészségügyi informatikus és
egészségbiztosítási szakember kivételével a felsőfokú
egészségügyi képzésben részesült személy, valamint a
klinikai szakpszichológus és klinikai gyermek-
szakpszichológus a tevékenységet nem-konvencionális
szakirányú továbbképző tanfolyam (a továbbiakban: tanfolyam)
elvégzését és eredményes vizsga letételét követően
végezheti.
(2) Az (1) bekezdés szerinti személy a tevékenységet
kizárólag tanfolyam elvégzését és az eredményes vizsga
letételét igazoló bizonyítványban feltüntetett területen
gyakorolhatja a beteg előzetes szakorvosi vizsgálata,
illetve szakellátása után, vagy azzal párhuzamosan az adott
terület szakorvosával konzultálva.
(3) A főiskolai és egyetemi egészségügyi végzettségű
szakemberek, valamint a klinikai szakpszichológus, klinikai
gyermek-szakpszichológus számára az (1) bekezdés szerinti
vizsgát az egészségügyi szakképzést folytató, felsőfokú
képző intézmények államilag elismert képzése keretében lehet
letenni.”
“4. § (1)...Az e rendelet hatálybalépését követő 7. hónap 1.
napjáig a tevékenység a 2. § (1) bekezdése és a 3. § (1)-(2)
bekezdései szerinti vizsga letétele nélkül is folytatható….”
“4. § (4) 2000. június 30-ig a 2. § (1) bekezdése és a 3. §
(1)-(2) bekezdései szerinti vizsga tanfolyam elvégzése
nélkül is letehető. Sikertelen vizsga esetén a tevékenységet
gyakorolni kívánó személy csak a tanfolyam elvégzését
követően bocsátható újból vizsgára.”
“4. § (6) Az a személy, aki e rendelet hatálybalépését
megelőzően a Haynal Imre Egészségtudományi Egyetem vagy
jogelődje által kiállított, az "Akupunktúra alapképző
tanfolyam" elvégzését és a sikeres vizsga letételét igazoló
oklevéllel rendelkezik, akupunktúrás tevékenységet újabb
tanfolyam elvégzése, illetve ismételt vizsga letétele nélkül
is folytathat. E rendelet hatálybalépését követően a
"hagyományos kínai orvoslás" szakterületen elvégzett
tanfolyam, illetve sikeres vizsga letételét követően
végezhető akupunktúrás tevékenység.”
A Tgy. Vhr. vonatkozó rendelkezései:
“2. § (1) A betegség megállapítása és a terápiás terv
elkészítése, a beteg egészségi állapotának figyelemmel
kísérése orvosi feladat. Az orvos vagy a beteg
kezdeményezésére, a tevékenység végzésére képesített – nem
orvos – személy részt vehet a beteg ellátásában, és a nem-
konvencionális gyógymódot a (2) bekezdés kivételével, a
természetgyógyászati képesítésének megfelelően előzetes
orvosi vizsgálat, illetve szakellátás után vagy azzal
párhuzamosan, a beteg rendszeres orvosi ellenőrzése mellett
– kiegészítő tevékenységként – önállóan végezheti.
Amennyiben a nem orvos, tevékenység végzésére képesített
személy bevonását az orvos kezdeményezi, ehhez a beteg
beleegyezése szükséges. A tevékenység megkezdése előtt az
azt alkalmazni kívánó orvos is elvégezheti az előzetes
szakorvosi vizsgálatot, amennyiben rendelkezik olyan
szakorvosi képesítéssel, amely feljogosítja a beteg
szakorvosi vizsgálatára és ellátására. A szakorvos –
gyógyítói szabadságával élve – saját szakterületén belül
megválaszthatja, hogy azon nem-konvencionális tevékenységek
közül, amelyek elvégzésére jogosult, melyiket alkalmazza
kiegészítő, és melyiket helyettesítő gyógymódként. Ha a
beteg saját gyógykezelésébe természetgyógyászt kíván
bevonni, azt a kezelőorvos nem akadályozhatja meg.
(2) A tevékenység végzésére képesített nem orvos személy az
orvos által felállított diagnózissal kapcsolatos terápiát
nem módosíthatja, a beteget nem kezelheti előzetes orvosi
vizsgálat nélkül, illetve az orvosi kezelés alatt álló
személy esetén köteles konzultálni a kezelést végző
orvossal; továbbá nem rendelhet és nem végezhet szervekbe,
szövetekbe hatoló beavatkozást és akupunktúrát, kivéve a
szenvedélybetegek leszoktatására alkalmazott
fülakupunktúrát.
(3) A nem-konvencionális gyógyító eljárásokon alapuló
pszichoterápiás tevékenységet, illetve módszereket,
pszichodiagnosztikus eljárást csak pszichiáter szakorvos és
pszichoterápiás klinikai képesítéssel rendelkező orvos,
valamint – az (1) bekezdésben foglaltak figyelembevételével
– klinikai szakpszichológus végezhet.”
“3. § (1) A tevékenységet végző személyek és szervezetek az
egészségügyi dolgozókra vonatkozó jogszabályok és etikai
normák szerint működnek.
(2) A gyógyító-megelőző ellátásban előírt dokumentációban
rögzíteni kell különösen a kiegészítő nem-konvencionális
eljárás indokát, a beteg állapotát és annak változását.”
“4. § (1) A tevékenység végzése során:
a) a külön jogszabály alapján az Országos Gyógyszerészeti
Intézet (a továbbiakban: OGYI), illetve az Állami
Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat Országos
Tisztifőorvosi Hivatala (a továbbiakban: ÁNTSZ OTH) által
gyógyszerként törzskönyvbe bejegyzett gyógyszer,
b) az OGYI által külön jogszabály alapján nyilvántartásba
vett gyógyszernek nem minősülő gyógyhatású anyag vagy
készítmény,
c) a külön jogszabály alapján az OGYI, illetve az ÁNTSZ OTH
által esetileg engedélyezett készítmény,
d) az Országos Élelmezés- és Táplálkozástudományi Intézet
által engedélyezett különleges táplálkozási igény
kielégítését szolgáló élelmiszerek, valamint
e) a külön jogszabály alapján minősített gyógynövény
használható.”
“ 4. § (2) Magyarországon nem törzskönyvezett homeopátiás
készítmény abban az esetben alkalmazható, ha a
törzskönyvezés iránti eljárás már megindult, és az OGYI a
készítményt nyilvántartásba vette.”
“5. § (1) Az R. 3. § (1)-(2) bekezdései szerinti vizsgát az
Egészségügyi Szakképző és Továbbképző Intézet folytatja le,
és közzéteszi a vizsgaszabályzatot. A vizsgabizottság
tagjait az ETI javaslatára a népjóléti miniszter hagyja
jóvá, és kijelöli a vizsgabizottság elnökét.”
III.
Az indítványok megalapozatlanok.
1. Az Alkotmánybíróság a természetgyógyászati tevékenység
jogi szabályozásának szintjével továbbá a konvencionális és
nem-konvencionális orvoslási módszerek alkotmányellenes
megkülönböztetésével kapcsolatos kifogások kapcsán azt
vizsgálta, hogy érintenek, illetőleg korlátoznak-e a
támadott jogszabályok alkotmányos alapjogot.
Az Alkotmánybíróság több határozatában foglalkozott a
betegek jogainak alkotmányos alapjával, összefüggéseivel és
terjedelmével. Rámutatott, hogy az Alkotmány 70/D. § (1)
bekezdésében rögzített, a lehető legmagasabb szintű testi és
lelki egészséghez való jog önmagában alanyi jogként
értelmezhetetlen, az Alkotmány 70/D. § (2) bekezdésében
rögzített állami kötelezettségként fogalmazódik meg, amely
magában foglalja azt a kötelezettséget, hogy a törvényhozó a
testi és lelki egészség bizonyos területein alanyi jogokat
határozzon meg. 54/1996. (XI. 30.) AB határozat, ABH 1996,
173., 187.
Ilyen alanyi jognak tekintette a kötelező
társadalombiztosítás körébe tartozó ellátási jogosultságot,
amelynek alkotmányos alapja azonban nem az Alkotmány 70/D. §-
a, hanem az Alkotmány 70/E. §-ában foglalt rendelkezés,
illetőleg az alkotmányos tulajdonvédelem. 54/1996. (XI. 30.)
AB határozat, ABH 1996, 173., 187. Ugyancsak alanyi joga a
betegnek az önrendelkezés szabadságához való jog (az
általános cselekvési szabadság), amely az Alkotmány 54. §
(1) bekezdésében is megjelenő emberi méltósághoz való jog,
mint “általános személyiségi jog” egyik kifejezési formája.
8/1990. (IV. 23.) AB határozat, ABH 1990, 42., 44., 45.;
57/1991. (XI. 8.) AB határozat, ABH 1991, 272., 278;
27/1990. (XI. 22.) AB határozat, ABH 1990, 187., 189. Az
emberi méltósághoz való jog anyajogi mivoltából levezetett
egyes részjogai, (mint pl. az önrendelkezéshez és a személy
testi integritásához való jogok) azonban az Alkotmány 8. §
(2) bekezdése szerint bármely más alapjoghoz hasonlóan
korlátozhatók. 75/1995. (XII. 21.) AB határozat, ABH 1995,
376., 383.
Az alkotmányossági vizsgálat az önrendelkezési jog egyes
elemeire is kiterjedt.
A szabad orvos-választásához való joggal, mint az
vnrendelkezési jog egyik megnyilvánulási formájával
kapcsolatban az Alkotmánybíróság kifejtette, hogy az az
Alkotmány 70/D. §-ából nem vezethető le, hanem az
egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény (a
továbbiakban: Eütv.) 8. §-án alapul, és nem tekinthető
feltétlen érvényesülést követelő, korlátozhatatlan alanyi
jognak. (261/B/1997. AB határozat, ABH 1998, 689., 692.,
693.) Megállapította, hogy az orvos-választás szabadsága az
Alkotmány 54. § (1) bekezdésében biztosított emberi
méltósághoz való joggal szoros kapcsolatban áll. “Az
önrendelkezési jog részét képezi, hogy az állampolgárok
egészségügyi ellátásában – az Eütv.-ben említett
kivételektől eltekintve – kizárólag azok a személyek
vehetnek részt, akik közreműködésében az érintett írásban,
szóban vagy ráutaló magatartással beleegyezett.
Természetesen ez a jog nem érvényesülhet maradéktalanul,
erre utal az Eütv. 8. § (1) bekezdése is, amely szerint az
ellátás sürgőssége vagy az ellátás igénybevételének alapjául
szolgáló jogviszony kizárhatja a szabad orvosválasztást.”
56/2000. (XII. 19.) AB határozat, ABH 2000. 527., 530.
A betegek önrendelkezési jogához tartozik – többek között –
az egészségügyi beavatkozásokba való belegyezés és az
ellátás visszautasításának joga is az Eütv.-ben
meghatározott kivételektől eltekintve. 36/2000. (X. 27.) AB
határozat, ABH 2000, 241, 254, 255.
Az önrendelkezési jog az Alkotmány 54. § (1) bekezdéséből,
az emberi méltósághoz való jogból, mint általános
személyiségi jogból levezetett alapjog gyakorlása tehát az
egészségügy területén az alkotmányos követelményeknek
megfelelő esetleges törvényi (az Eütv.) korlátok között
gyakorolható. Az Eütv. 15. § (1) bekezdése tartalmazza, hogy
a beteg önrendelkezési joga kizárólag törvényben
meghatározott esetekben és módon korlátozható.
Ezzel összhangban áll a Tgy. Vhr. 2. § (1) bekezdése, amely
tiltja a kezelőorvosnak, hogy a beteg természetgyógyászati
kezelését akadályozza.
Az önrendelkezési jog tehát magába foglalja, hogy a beteg a
konvencionális orvosi beavatkozás helyett a nem-
konvencionális orvoslást válassza. A lehető legmagasabb
szintű testi és lelki egészséghez való jogból azonban nem
vezethető le, hogy az állam részéről ez az alternatíva
alapjogként a kötelező egészségbiztosítás keretében
biztosítandó is legyen.
Az állam az Alkotmány 70/E. §-ában írt kötelezettsége
teljesítése körében ugyanis nagyfokú szabadságot élvez,
amely mindaddig nem vet fel alkotmányossági kérdéseket,
ameddig az nem vezet valamely alkotmányos jog, köztük a
társadalombiztosítás útján érvényesülő betegellátási
jogosultság megsértéséhez. Az egészségügyi ellátás
intézményrendszere csak akkor alkotmányellenes, ha eleve
alkalmatlan az államot terhelő kötelezettségek alkotmányosan
még elfogadható minimumának teljesítésére. 54/1996. (XI.
30.) AB határozat, ABH 1996, 173., 188-189.
A betegek önrendelkezési joga részét képező, a más jellegű
egészségügyi ellátás választási jogának ezért nem
alkotmányos feltétele az Alkotmány 70/D. §-ára tekintettel
mindkét orvoslási tevékenység állami finanszírozása, azaz az
egyaránt finanszírozott konvencionális és nem-konvencionális
orvoslás közötti választhatóság biztosítása.
Az indítványozó más oldalról is felvetette az
önrendelkezési jog sérelmét: azt a nem-konvencionális
kezelés feltételéül megjelölt orvosi vizsgálat, illetőleg
orvosi kontroll előírásában látta, abban az esetben is, ha a
beteg nem a társadalombiztosítási ellátás keretében kívánja
magát gyógyíttatni.
Az Alkotmánybíróság rámutat arra, hogy e rendelkezéseket
a jogszabályok nem a beteg, hanem a nem-konvencionális
gyógymód alkalmazójának kötelezettségeként fogalmazzák meg;
ennek következtében azonban a beteget is kötik. Habár a
beteg önrendelkezési joga, mint az Alkotmány 54. § (1)
bekezdése szerinti emberi méltósághoz való jog egyik
aspektusa nem azt a tartalmat hordozza, hogy az egyén a
gyógyító eljárásokra vonatkozó szakmai szabályoktól teljesen
függetlenül, maga diktálja gyógykezelésének mikéntjét, az
önrendelkezési jog korlátozását jelenti, hogy orvosi
vizsgálat elvégeztetése nélkül természetgyógyászati
kezelésnek nem vetheti alá magát. Ezt az Eütv. 104. § (2)
bekezdése alapozza meg, amely kiegészítő vagy helyettesítő
eljárásnak minősítve a nem-konvencionális gyógymódokat,
helyettesítő (önálló) kezelés esetén előírja az orvosi
ellenőrzést: ennek végrehajtása található a kifogásolt
rendelkezésekben, amikor az önálló kezelés előtt az orvosi
vizsgálatot és a diagnózis felállítását megköveteli.
Az Eütv. és ennek folytán e korlátozás indokoltságának a
vizsgálata azonban – indítvány hiányában – nem volt a jelen
eljárás tárgya.
Így a nem-konvencionális eljárások választási jogával
kapcsolatos korlátozás, illetőleg a nem-konvencionális
orvoslás végrehajtási rendelkezéseinek nem törvényi szinten
történő szabályozása nem eredményezett alkotmánysértést,
amiért az Alkotmánybíróság az indítványokat e vonatkozásban
elutasította.
2. A 70/G. § (2) bekezdésének sérelme ugyancsak nem
állapítható meg.
Az Eütv. felhatalmazásán alapul, hogy a kifogásolt
jogszabályok a konvencionális orvoslást fogadják el a
betegellátás alapformájának. Egyben – a tudomány jelenlegi
állására alapítva – az Eütv. a 104. § (1)-(2) bekezdése a
“nem-konvencionális és természetgyógyászati eljárások”
fogalmát is meghatározza, mind azok célja felől megközelítve
(az egészségi állapot kedvező befolyásolása, a betegségek
megelőzése, valamint az egészséget veszélyeztető, illetve
károsító tényezőkkel szembeni védekezés lehetővé tétele),
mind a konvencionális gyógyító módszerektől való
elhatárolással (miszerint a nem-konvencionális eljárások az
egészség és betegség eltérő szemléletén, a konvencionális,
természettudományosan megalapozott eljárásoktól eltérő
megközelítéséből eredő módszereken alapulnak), továbbá az
egészségügyi ellátásban elfoglalt szerepét illetően (a
hagyományos orvoslást kiegészítő, meghatározott esetekben
helyettesítő).
A fentiekre tekintettel tehát nem állapítható meg, hogy a
támadott jogszabályok tudományos igazságok kérdésében
állásfoglalást tartalmaznának. A szabályozás mikéntjében
megnyilvánuló tudományos szempontok az Eütv. szabályaiból
következnek; utóbbit azonban az indítványozó nem támadta.
A Tgy.r. 1. §-a, illetőleg a Tgy. Vhr. 2. § (3)
bekezdése az Alkotmánybíróság álláspontja szerint nem
tartalmaz tudományos igazság kérdésében való és egymásnak
ellentmondó szabályt. Abból ugyanis, hogy a Tgy. Vhr. egyes
nem-konvencionális gyógymódot csak meghatározott
végzettséggel rendelkező személynek enged alkalmazni, nem a
gyógymód tudományos szintjét, hanem a kezelésnek a
konvencionális orvoslás által ismert esetleges kockázatait
minősíti, illetőleg azokat kivédeni igyekszik.
Ezért az Alkotmánybíróság e vonatkozásban is elutasította az
indítványt.
3. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint az Alkotmány 9. §
(2) bekezdésébe sem ütköznek a sérelmezett jogszabályok.
A verseny a vállalkozások arra irányuló tevékenysége, hogy
áruikat, szolgáltatásaikat vegye igénybe a fogyasztó. A
verseny szabadságának biztosítása azt jelenti, hogy ebben a
folyamatban mindegyik piaci szereplő azonos feltételekkel
vegyen részt, senki se jusson előnyhöz a szabályozás
következtében. Minthogy piaci tevékenységet a hagyományos
gyógyítás területén csak a magánpraxist fenntartó orvosok
végeznek, – az egyéb egészségügyi tevékenység ellátása nem
része a versenyszférának, – a verseny tágabb értelemben az
ilyen, vállalkozás keretében tevékenykedő konvencionális
gyógyító eljárások művelői (orvosok, pszichológusok,
felsőfokú egészségügyi végezettséggel rendelkezők),
illetőleg a nem-konvencionális gyógyító tevékenység
gyakorlói között van, illetőleg bárki között, akik az
emberek testi, lelki egészségével vállalkozásszerűen
foglalkoznak. Szűkebb értelemben a verseny nem-
konvencionális gyógymódok alkalmazói között lehet.
A kérelem az utóbbit érinti, amelynek kapcsán az
indítványozó állította, hogy a szabályozás a hagyományos
orvosi előképzettséggel rendelkezők javára versenyelőnyt
biztosít a szakma gyakorlásának feltételei között.
A verseny szabadsága önmagában nem alkotmányos alapjog
21/1994. (IV. 16.) AB határozat, ABH 1994, 117., 120., így
annak jogszabályok által való korlátok közé szorítása nem
alkotmányellenes, ha a megkülönböztetésnek ésszerű indoka
van. A hagyományos orvoslás és a nem-konvencionális gyógyító
eljárások művelői között valóban különbséget tesznek a
jogszabályok, amely elvileg magában hordozza a verseny
sérelmét, hiszen eltérő piacra lépési korlátot állít fel a
két csoport tekintetében: a nem orvos természetgyógyász
tekintetében a gyógyító tevékenység megkezdésének,
folytatásának lényegesen több jogszabályi feltétele van,
mint az orvosok esetében.
Ez a megkülönböztetés azonban ésszerű: a hagyományos orvosi
illetve az egészségügyi tevékenység tudományos
megalapozottsága valamint gyakorlásának jogszabályi és
szakmai feltételei biztosítékul szolgálnak a beteg részére a
megfelelő terápia kiválasztásához és alkalmazásához.
Ugyanakkor a nem-konvencionális orvoslás művelőivel szemben
támasztott képzési követelmények csupán az egészségügyi
ismeretek szükséges minimumát tartalmazzák, amiért közérdek
(a betegek érdeke) megkívánja az orvosi kontrollt, illetőleg
indokolja, hogy egyes nem-konvencionális eljárásokat,
beavatkozásokat csak orvos, pszichológus végezhessen.
Egyebekben a hagyományos orvoslás művelői nem jutnak
előnyhöz, számukra is kötelező előírások vannak a képzés, a
vizsgák, az egészségügyi intézmények műszaki előírásai
tekintetében. Ehhez képest a nem-konvencionális orvoslás
formai kötöttségei lényegesen kisebbek.
4. Az Alkotmánybíróság nem találta alkotmányellenesnek a
konvencionális gyógyító tevékenység és a nem-konvencionális
eljárások művelői közötti megkülönböztetést sem.
A diszkriminációval kapcsolatban több ízben kifejtette, hogy
az nem abszolút, a mindenkori szabályozás tárgyi és alanyi
összefüggésében vizsgálható, hogy a megkülönböztetés az
alkotmányos határok közt maradt-e. Ha azonban az adott
szabályozási koncepción belül eltérő szabályozás vonatkozik
valamely csoportra, ez a megkülönböztetés törvényi tilalmába
ütközik, kivéve, ha az eltérésnek kellő súlyú alkotmányos
indoka van. 21/1990. (X. 4.) AB határozat, ABH 1990, 73.,
78.
A különbségtétel alkotmányosságának feltétele, hogy a
jogszabály egyenlőként (egyenlő méltóságú személyként)
kezelje az érintett személyeket, és szempontjaikat azonos
körültekintéssel, elfogulatlansággal mérlegelje. A 32/1991.
(VI. 6.) AB határozat szerint (ABH 1991, 146., 161., 162.) a
megkülönböztetésnek egymással összehasonlítható alanyi körre
kell vonatkoznia, kizárja az alkotmányellenességet, ha az
egyenlőtlenség a jogi konstrukciók különbözőségéből,
különböző jogi helyzetekből fakad.
A nem-konvencionális orvoslás gyógyító tevékenységnek
minősül, hiszen a beteg állapotának jobbítását célozza;
ilyen megközelítésben művelői a konvencionális gyógyítást
végző orvossal egy csoportot képeznek. A kifogásolt
előírások az egészségügyi képzettséggel nem rendelkezők
számára egészségügyi képzés és vizsga letételéhez kötik a
nem-konvencionális orvoslás gyakorlását, illetőleg
meghatározott egészségügyi intézményekben elvégzett
tanfolyam és vizsga letétele esetén adnak mentesítést az
előírt tanfolyam elvégzése alól, ami nem jelent önkényes
megkülönböztetést.
A hagyományos orvoslás és a nem-konvencionális gyógymódok
gyakorlói között a tevékenység gyakorlásának feltételei
közti különbségtétel alapját az egészségügyi végzettség
teremti meg. Ezért indokolt, hogy a támadott rendelkezések
az egészségügyi végzettséget a természetgyógyász tevékenység
gyakorlása személyi feltételeként előírják.
Az indítványozó által kifogásolt (a 2. pontban és az 5.
pontban felsorolt) egyéb rendelkezések alkotmányos jogokkal
nem állnak összefüggésben.
A fentiekre figyelemmel az Alkotmánybíróság az indítványokat
elutasította.
IV.
Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint a hatályon
kívül helyezett jogszabályt az Alkotmánybíróságról szóló
1989. évi XXXII. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 38. §-ában
írt bírói kezdeményezés, vagy alkotmányjogi panasz (Abtv.
48. §) esetén vizsgálja. [26/1999. (IX. 8.) AB határozat,
ABH 1999, 265, 280.] Mivel a jelen ügyben a Tgy.r. 4. § (3)
bekezdésével illetőleg a Tgy. Vhr. 7. § (1) bekezdésével
kapcsolatos indítvány az Abtv. 1. § b) pontja alapján
absztrakt normakontrollra irányult, az Alkotmánybíróság e
rendelkezések tekintetében az eljárást az Alkotmánybíróság
Ideiglenes ügyrendjéről és annak közzétételéről szóló
3/2001. (XII. 3.) Tü. határozat 31. § a) pontja alapján
megszüntette.
Budapest, 2002. szeptember 2.
Dr. Németh János
az Alkotmánybíróság elnöke
Dr. Bagi István Dr. Bihari Mihály
előadó alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Czúcz Ottó Dr. Erdei Árpád
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Harmathy Attila Dr. Holló András
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Kiss László Dr. Kukorelli István
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Strausz János Dr. Tersztyánszkyné dr. Vasadi Éva
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Kukorelli István alkotmánybíró különvéleménye
A határozattal nem értek egyet, mert a természetgyógyászati
tevékenység gyakorlásának egyes kérdéseiről szóló 11/1997.
(V. 28.) NM rendelet (a továbbiakban: Tgy.Vhr.) 2. § (1) és
(2) bekezdésének egyes részeit magasabb szintű jogszabályba
ütközőnek és ellentmondásosnak, ezért alkotmányellenesnek
tartom. Emellett a határozatban foglaltaktól eltérő indokok
alapján tartom alkotmányosnak a természetgyógyászati
tevékenységről szóló 40/1997. (III. 5.) Korm. rendelet (a
továbbiakban: Tgy.R.) 2. § (2) bekezdését az önrendelkezési
joggal összefüggésben.
I. Az egyik indítvány alapján az Alkotmánybíróságnak
válaszolnia kellett arra a kérdésre, hogy sértik-e az
önrendelkezési jogot a Tgy.R. 2. § (2) bekezdésének és a
Tgy.Vhr. 2. § (1) és (2) bekezdésének azok a rendelkezései,
amelyek előzetes szakorvosi vizsgálathoz és szakorvosi
konzultációhoz kötik a nem konvencionális gyógyító eljárások
igénybe vételét.
Az érdemi alkotmányossági vizsgálat előkérdésének tartom a
támadott normák pontos tartalmának megállapítását, valamint
annak vizsgálatát, hogy a kormányrendelet és a miniszteri
rendelet összhangban áll-e egymással, és azokból egyértelműen
megállapítható-e a követendő szabály. Alapjogi kérdések
tárgyalására csak akkor kerülhet sor, ha a norma egyértelmű,
és a jogalkalmazást nem lehetetleníti el normakollízió.
A nem orvos természetgyógyász kötelességét a jogalkotó (a
Kormány, illetve a miniszter) a támadott szabályokban három
helyen fogalmazta meg:
1. “a beteg előzetes szakorvosi vizsgálata, illetve
szakellátása után, vagy azzal párhuzamosan az adott terület
szakorvosával konzultálva” gyakorolhatja tevékenységét.
[Tgy.R. 2. § (2)]
2. “előzetes orvosi vizsgálat, illetve szakellátás után vagy
azzal párhuzamosan, a beteg rendszeres orvosi ellenőrzése
mellett – kiegészítő tevékenységként – önállóan” végezheti
tevékenységét. [Tgy.Vhr. 2. § (1)]
3. “a beteget nem kezelheti előzetes orvosi vizsgálat nélkül,
illetve az orvosi kezelés alatt álló személy esetén köteles
konzultálni a kezelést végző orvossal”. [Tgy.Vhr. 2. § (2)]
E három rendelkezés összevetése alapján álláspontom szerint
arra a következtetésre lehet jutni, hogy a Tgy.Vhr. két
szabálya ellentétes egymással és a Tgy.R.-rel. Ezért a
jogszabályokból nem állapítható meg egyértelműen, milyen
előzetes orvosi vizsgálat szükséges a nem konvencionális
kezeléshez, és az sem, hogy milyen orvosi konzultációra van
szükség a kezelés során. A Tgy.R.-beli “előzetes szakorvosi
vizsgálat” helyett a Tgy.Vhr.-ben “előzetes orvosi vizsgálat”
szerepel. Párhuzamos kezelés esetén a Tgy.R. szerint “az
adott terület szakorvosával” kell “konzultálni”, ezzel
szemben a Tgy.Vhr. egyik szabálya “a beteg rendszeres orvosi
ellenőrzését” írja elő, míg a másik rendelkezés a “kezelést
végző orvossal” való “konzultációról” szól. Az orvos-
szakorvos-kezelőorvos kifejezések felcserélését sem lehet
jelentéktelen jogalkotási hibának tekinteni, de álláspontom
szerint ennél aggályosabb, hogy a jogalkotó azonosítja a
természetgyógyász és az orvos közötti konzultációt a beteg
rendszeres orvosi ellenőrzésével. (Végül megjegyzendő, hogy a
Tgy.R.-nek ezek a rendelkezései – feltehetően jogszabály-
szerkesztési hibából – épp a legkevésbé képzett
természetgyógyászokra nem terjednek ki. Vö. a Tgy.R. 2. és 3.
§-át.)
A határozatnak figyelembe kellett volna vennie ezeket az
ellentmondásokat, és meg kellett volna állapítania, hogy a
Tgy.Vhr. idézett rendelkezései alkotmányellenesek. Ez
következik mindenekelőtt az Alkotmány 37. § (3) bekezdéséből,
amely szerint miniszter rendelete nem lehet ellentétes a
Kormány rendeletével. Emellett ez a következtetés adódik az
Alkotmány 2. § (1) bekezdésében foglalt jogállamiság
követelményét alapul véve is, amellyel kapcsolatban az
Alkotmánybíróság már számos alkalommal megállapította: “A
jogbiztonság – amely a jogállamiság fontos eleme –
megköveteli, hogy a jogszabály szövege értelmes, világos, a
jogalkalmazás során felismerhető normatartalmat hordozzon.”
Különösen nagy fokú jogbizonytalanságot jelent – figyelemmel
az érintettek körére is –, ha ugyanazon a jogszabályon belül
jelentkezik ellentmondás. [Például: 26/1992. (IV. 30.) AB
határozat, ABH 1992, 142.; 42/1997. (VII. 1.) AB határozat,
ABH 1997, 301.; ugyanazon jogszabályon belüli ellentmondásra:
21/1993. (IV. 2.) AB határozat, ABH 1993, 180.]
II. Úgy ítélem meg, hogy a Tgy.Vhr. vizsgált rendelkezéseit
az említett okok miatt meg kellett volna semmisíteni. Ebből
következően az indítványozó által felvetett alkotmányossági
probléma érdemi vizsgálatára kizárólag a Tgy.R. 2. § (2)
bekezdése tekintetében kerülhetett volna sor.
Egyetértek a határozat indokolásának azzal a részével, amely
szerint a 8/1990. (IV. 23.) AB határozat és az újabb
joggyakorlatból a 36/2000. (X. 27.) AB határozat, valamint az
56/2000. (XII. 19.) AB határozat alapján az egészségügyi
ellátásban részt vevők önrendelkezési joga és azon belül a
szabad orvosválasztási joga az Alkotmány 54. § (1)
bekezdésének védelme alatt áll. Emellett jelentőséget
tulajdonítok az Alkotmány 59. § (1) bekezdésének, amely az
egészségügy terén is biztosítja az információs önrendelkezési
jogot. [56/2000. (XII. 19.) AB határozat, ABH 2000, 531.]
Álláspontom szerint ezeket az alapvető jogokat alapul véve
kell vizsgálni a nem konvencionális gyógyítást megelőző
kötelező szakorvosi vizsgálat és kötelező szakorvosi
konzultáció előírását.
A határozat indokolása a kérdésben releváns alapvető jogok
ismertetésén és a támadott norma jogkorlátozó mivoltának
elismerésén túl nem foglal érdemben állást a jogkorlátozás
alkotmányosságáról. A határozat szerint a rendeleti szabályok
összhangban vannak az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV.
törvény 104. § (2) bekezdésével, ezért a korlátozás
indokoltságának vizsgálatára – a törvényi rendelkezést támadó
indítvány hiányában – jelen ügyben nem kerülhetett sor. Ez az
indokolás csak akkor lenne elfogadható, ha az indítványozó
kizárólag a szabályozási szintet, illetve a törvényi
felhatalmazás hiányát kifogásolta volna. Egy elismerten
jogkorlátozó norma alkotmányossága mellett azonban nem
megfelelő érv, hogy létezik egy másik, magasabb szintű norma,
amely a támadott szabályhoz hasonlóan lehetővé teszi a
jogkorlátozást. Különösen elfogadhatatlan ez az érvelés, ha –
mint jelen esetben – a magasabb szintű szabály csak a
szabályozási kereteket jelöli ki. Ha egy norma magasabb
szintű jogszabályba ütközik, akkor alkotmányellenes, de ha
nem ütközik, abból még nem következik, hogy alkotmányos.
Ezért az Alkotmánybíróságnak érdemi választ kellett volna
adnia az indítványra.
Megítélésem szerint a Tgy.R. 2. § (2) bekezdése a nem
szakorvos természetgyógyászok tevékenységével kapcsolatban
két, egymástól jól elkülöníthető helyzetről rendelkezik. A
beteg vagy párhuzamosan vesz részt orvosi és nem
konvencionális gyógykezelésen, vagy kizárólag nem
konvencionális gyógymódot kíván igénybe venni. Az előbbi
esetben a természetgyógyásznak konzultálnia kell az adott
terület szakorvosával, az utóbbi esetben a betegnek előzetes
szakorvosi vizsgálaton vagy szakellátáson kell részt vennie.
Önmagában a párhuzamos kezelés esetére előírt konzultációs
kötelezettség nem érinti a beteg önrendelkezési és
információs önrendelkezési jogát. A gyógyításban részt vevők
közötti tanácskozás nem feltétlenül jár együtt a beteg
vizsgálatával és a beteg személyes adatainak továbbításával.
Minderről más jogszabályok rendelkeznek: a személyes adatok
védelméről és a közérdekű adatok nyilvánosságáról szóló 1992.
évi LXIII. törvény, az egészségügyi és a hozzájuk kapcsolódó
személyes adatok kezeléséről és védelméről szóló 1997. évi
XLVII. törvény, valamint az egészségügyről szóló 1997. évi
CLIV. törvény. A Tgy.R. konzultációt előíró rendelkezése a
természetgyógyásznak címzett magatartási szabály, amely –
önmagában – nem érinti a beteg alapvető jogait.
Amennyiben a beteg kizárólag nem konvencionális gyógymódot
kíván igénybe venni, akkor a Tgy.R.-nek a nem szakorvos
természetgyógyásznak címzett rendelkezése rá is
kötelezettséget ró: csak akkor fordulhat a
természetgyógyászhoz, ha előtte legalább egyszer elmegy
szakorvosi vizsgálatra. Ez a szabály korlátozza az
egészségügyi önrendelkezési jogot és információs
önrendelkezési jogot. A korlátozás céljának vizsgálatakor
kitűnik, hogy ebben az esetben nem mások alapvető jogainak
védelméről vagy valamely alkotmányos cél biztosításáról van
szó, hanem magának a betegnek a védelméről. A kérdés tehát
az, hogy a szabály nem jelent-e alkotmányosan indokolatlan
állami gyámkodást.
Az egyik kiindulópont, hogy – kivételes eseteket leszámítva –
a beteg jogosult eldönteni, lépéseket tesz-e gyógyulása
érdekében vagy nem. Ha igen, választhatja a teljes
öngondoskodást, és tanácsot, segítséget kérhet
családtagjaitól és másoktól is. Amennyiben
természettudományos alapokon álló diagnózisra és
gyógykezelésre tart igényt, felkeresheti az egészségügyi
ellátórendszer intézményeit. A beteg azonban a legtöbbször
nincs abban a helyzetben, hogy pontosan meg tudja ítélni a
különböző egészségügyi végzettségű személyek szaktudását. Az
állam feladata ezért egyrészt annak biztosítása, hogy
hatékony egészségügyi ellátórendszer működjön, másrészt az,
hogy az állami és a magánintézményekben gyógyító
tevékenységet végző személyek megfelelő szakmai ismeretekkel
rendelkezzenek. Amikor a beteg orvoshoz vagy más, gyógyító
tevékenységet végző személyhez fordul, abban a feltevésben
teszi azt, hogy megfelelő színvonalú szakmai ellátásban
részesül. Az állam feladata ezeknek a szakmai
követelményeknek a meghatározása, és érvényesülésük
ellenőrzése.
A másik kiindulópontot az egészségügyi önrendelkezés
legfontosabb szabálya, az egészségügyi beavatkozásokba való,
megfelelő tájékoztatáson alapuló beleegyezés követelménye
(informed consent) jelenti. A beteg akkor tud felelősen
dönteni arról, hogy igénybe vesz-e egészségügyi ellátást, és
ha igen, akkor milyet, ha tájékozott – egyebek mellett –
saját egészségügyi állapotáról, a kezelés nélküli
prognózisról, és a szóba jövő beavatkozások előnyeiről és
hátrányairól. Ez a követelményrendszer az Alkotmány 54. § (1)
bekezdéséből levezethető, és az egészségügyről szóló 1997.
évi CLIV. törvény 13. §-ában a betegek alanyi jogaként
jelenik meg.
Álláspontom szerint a természetgyógyászati eljárás előtti
szakorvosi vizsgálat előírása e két követelménynek felel meg:
egyrészt arra irányul, hogy a betegek az egészségügyi
intézményrendszeren belül megfelelő színvonalú ellátásban
részesüljenek, másrészt arra, hogy a betegek megfelelő
információk birtokában tudjanak dönteni saját sorsukról.
Garanciák előírása a megfelelő tájékozottság érdekében
különösen indokolt az olyan természetgyógyászati kezelés
esetén, amelyhez nem kapcsolódik orvosi ellátás, mivel ebben
az esetben a beteg olyan kockázatoknak is ki lehet téve,
amelyekről csak előzetes szakorvosi vizsgálat és tájékoztatás
során szerezhet tudomást. Ahhoz, hogy az egészségügyi
ellátórendszerhez forduló betegek dönteni tudjanak az egyes
kezelésekkel, illetve azok elmaradásával járó kockázatokról,
ismerniük kell magukat a kockázatokat.
Mindezek alapján a Tgy.R. 2. § (2) bekezdését – a határozat
rendelkező részével e tekintetben egyetértve – nem tartom
alkotmányellenesnek.
Budapest, 2002. szeptember 2.
Dr. Kukorelli István
alkotmánybíró
A különvéleményhez csatlakozom:
Dr. Bihari Mihály Dr. Kiss László
alkotmánybíró alkotmánybíró
|